Mese - Múlt és Jelen

     Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy legény, akit úgy hívtak, hogy Múlt.

     Derék egy legény volt ez a Múlt. Sosem feledett semmit, derekasan végezte minden nap a fáradtságos munkáját, hogy azzal is segítse szüleit és nagyszüleit. Mindig korán kelt, még napkelte előtt útnak indult a földekre dolgozni. Egészen napnyugtáig dolgozott. Szép szál legény lett belőle, a falu összes lánya, de még az asszonyok közül is sokan szemet vetettek rá. Volt is mit nézni rajta, mert a sok munkától, amit a földeken végzett, egész megemberesedett. A Múltnak csak szólnia kellett volna és bármely lány örömmel ugrott volna a nyakába.

     De neki nem kellettek akármelyik szép menyecskének való lány. Az ő szíve csak egyetlen szépséges lányért dobogott. Ez a lány nem volt más, mint Jelen. Csodálatos leányka volt, bizony. A házi munkát mindig elvégezte. Az anyjával együtt mosott, főzött, takarított, míg apja a földeken dolgozott. Egész álló nap serénykedett. Ő volt titkos szívszerelme Múltnak, a derék fiatal legénynek.
     Mindig, amikor hazafelé tartott Múlt a földekről, a felé a ház felé tartott, ahol Jelen lakott, hogy legalább egy pislantást vethessen a lányra. Jelen, ilyenkor estefelé mindig ki állt a kapu elé a barátnőivel beszélgetni. Szotyoláztak, csacsogtak, ahogy az a dolgát végzett fiatal lányoknak kell.

Múlt és falubéli cimborái sosem szalasztották el a lehetőséget, hogy beszédbe elegyedjenek a lányokkal. Ugratták, megviccelték egymást. Elmesélték ki mit tett-vett aznap.

     Egyszer egy kora tavaszi napon Múlt összeszedte minden bátorságát és félrehívta Jelent, majd azt mondta:

     – Mondanom kell néked valamit, gyönyörűséges Jelen. Maholnap, tavaszünnepén felnőtt leszek és ideje feleséget találnom.

     – Ki lesz az a szerencsétlen? – kérdezte viccesen Jelen, hogy ugrassa egy kicsit Múltat.

     – Ó, drága virágszálam, én téged választalak. Leszel-é a feleségem?

     – Megkergültél? Megsütötte a Nap a fejed vizét? Dehogy leszek én a te feleséged. Én tenálad derekabb férjet akarok.

     – De én megadhatok neked mindent.

     – Ugyan már, mit tudsz te nekem adni?

     Múlt elhallgatott. Elszomorodott és búsan bandukolt hazafelé. Mikor hazatért, az udvaron összefutott nagyanyjával, aki ezt kérdezte:

     – Mi vígre lógatod az orrod, fiam?

     – Nagy az én bánatom nagymama.

     – Na, gyüjj ide mellím a lócára, oszt bökd ki hamar.

     Ódzkodott egy kicsit Múlt.

     – Ne kíresd magad, bökd ki gyorsan, mert a vígín még odaíg a pogácsa.

     – Szerelmem, Jelen, elutasított, amikor megkértem a kezét. Azt mondta: Én tenálad derekabb férjet akarok.

     – Ó, te nagyra nőtt csecsemő. Hát nem így kell egy jányt megkírni. Elmondom ín néked.

     Tenyerébe vette Múlt kezét és azt mondta:

     – Mikor e-gyün a tavaszünnep és a falu többi legínyivel jányokat mísz locsulni, azon a hajnalon típj ki egy tollat a kokas farkából. Azt a tollat tűzd a kalpagodba. Na, akkor majd ha megkírded tőle, hozzád gyün-e felesígül, nem fog tennálad derekabb férfit látni sehol.

     Megörült hát Múlt, alig várta az ünnepet. Végre eljött a várva várt nap. Egész éjjel alig mert aludni. Hamar ki is ugrott az ágyból, amikor a kakas üdvözölte a Napot. Szépen megmosakodott, ahogy minden reggel tette, majd elővette ünnepi gúnyáját, vadonatúj csizmáját, végül a kalapját.
Mielőtt elindult, kiment az udvarba és méregette a kakast. Óvatosan becserkészte és egy gyors és ügyes mozdulattal elkapta. Ficánkolt ám a kakas, szabadulni akart. Rikoltozott, csípett, karmolt, de a legény nem eresztette, míg végül a leghosszabb, a legszebb tollat ki nem tépte. Hej, de megörült a sikernek! Gyönyörködött a toll szivárványos színében, aztán betűzte kalapja szalagja alá. Húzott egy vödör vizet a kútból és elindult találkozni a többi legénnyel.

     A Nap már delelőre járt, mire elértek ahhoz a házhoz, ahol Jelen lakott. Kijött Jelen, hogy üdvözölje a legényeket. Kezében egy kosárka, amelyben hímes tojások voltak. Volt köztük egy piros tojás, amit majd annak ad, akit férjének szeretne. Mind elmondott egy gyönyörűséges verset, ha az tetszett Jelennek, akkor kezükkel egy kevés vizet spriccelhettek Jelenre. Végül elért Múlthoz, most a fiatal legényen volt a sor.

     Gyönyörű rózsát láttam a kertben,
     Azért jöttem, hogy megöntözzem.
     Fizetséget nem kérek sokat,
     Egyedül a piros tojásodat.
     Ekkor Jelen felnézett Múlt arcába és azonnal szerelemre lobbant. Az egyetlen piros tojást odaadta hát Múltnak, ki azon nyomban karjaiba vette Jelent és hosszan csókolta. Majd megszólalt:
     – Édes kis piros rózsám, kérlek, jöjj hozzám!

     – Én a tiéd vagyok és örökké szerelmed maradok.

     Nagy volt Múlt öröme. Alig várta, hogy végre hazatérjen és elújságolja a nagy hírt a szüleinek és nagyszüleinek. Amikor ők is meghallották, hogy fiuk hamarosan házas ember lesz, azonnal felbontották a hordó bort és ünnepeltek. De ez az ünnep semmi volt a lakodalomhoz képest, amikor a két szerelmes pár egybekelt. Na, aztán ott volt ám dínomdánom. Ettek, ittak, mulattak. Elmúlt az esküvő, majd a nászéjszaka és a következő tavaszra már meg is született az első gyermekük.

     Ekkor megszólalt Jelen:

     – Köszönöm Múlt, hogy kitartottál mellettem, sosem adtad fel és megkérted kezem. Nagyon boldog vagyok, hogy ketten együtt nevelhetjük fel a gyermekünket, Jövőt.
     Így történt, hogy Múlt és Jelen találkozásának köszönhetően megszületett Jövő.

© Vass Attila 2014. április 12.

Posted in: mese,sámán