- Már elfáradt a kezem. Az utazás
túl sokáig tartott. - közölte Nagyapa, a dobot a földre
leeresztve
- Hol jártál Nagyapa?
- Messze, kisunokám.
- Mit láttál nagyapa?
- Apádat és nővéredet.
- Az, hogy lehet? Ők meghaltak.
- A testük igen, de a szellemük itt
él - és a kisfiú mellkasának közepére tette ujjait. - Itt és
körülöttünk mindenütt.
- Nagyapa. Itt nincs más csak fák meg
kövek.
- Nézz csak oda - és egy hatalmas
nyírre mutat - Mondd mit látsz?
- Hát egy fát.
- És mije van annak a fának?
- Ágai.
- És még?
- Levelek.
- És még?
- Virágai - mondja az unoka, némi
töprengés után.
- Látod? - feleli az öreg - Annak a
fának ágai, levelei és virágai vannak. Mégsem ágnak, levélnek
és virágnak hívjuk, hanem fának. Mert ő egy, úgy ahogy apád és
nővéred is egy. Egy velünk, a fával, a kővel. Mindennel ami
körülvesz kisunokám.
Most pedig rakj a tűzre, mert kezd
hideg lenni és kezdenek sajogni a csontjaim.
Hosszú órák telnek el. Csak a tűz
pattogását hallani és az erdei állatok neszezését.
- Nagyapa? - töri meg a csendet az
unoka
- Mondjad.
- Azért doboltál, hogy beszélj
velük?
- Nem. Azért doboltam, mert a dob
segít összeolvadni a természettel. Segít, hogy érezzem a föld
lüktetését, hogy emlékezzek, hogy én is ő vagyok, ő meg én és
így láthatom azt amit látnom kell.
- Dobolsz még ma este Nagyapa? Veled
mehetek én is?
- Igen unokám. Dobolok és te is velem
jössz.
A farkas felvonyít. A hold már
magasan jár. Az erdő mélyén egy dob hangja szól. Az utazás
megkezdődött.
