Kierkegaard már ifjú koromban
megragadott (18-20 év). Valamiért késztetést éreztem a Vagy-vagy
című művének kézbevételére. Soha nem olvastam ki, a mai napig
nem emlékszem már, hogy mit olvastam, de azt tudom, hogy mély
benyomást tett rám. Kierkegaard egyetlen művét sem tudtam végig
olvasni, sőt, általában csak pár oldalt tudtam elolvasni, mert
egyszerűen zsongott a fejem a tömény filozófikus írásától.
Mégis, amikor ma (2012.09.08.) ezt olvastam a wiki oldalán, akkor
ráismertem arra, amilyen felismerésre az eddigi utamon rájöttem.
Kierkegaard akkori tudása szerint fogalmazta meg a kulcsfogalmait.
Abban az időben a lélek csakis mint Isten adománya létezett,
minden más teoria és lehetőség tiltott volt, de nem is ismerték,
ezért Kierkegaard a műveiben csak a keresztény egyházon keresztül
tudott véleményt alkotni, mely a filozófiájának alapja lett. De
ezek a megállapítások a természet alaptörvényeit is
tartalmazzák.
Kierkegaard különbséget tesz a bűn
szókratészi és keresztény definíciója között: Szókratész
értelmezésében a bűn tudatlanság. A kereszténység kimutatja:
Szókratész definíciója elégtelen, mikor arra kérdez rá, hogy
az ember a kezdetektől fogva ismerheti-e az igazságot, vagy csak
később ismeri meg? Nem beszélhetünk bűnről tudás nélkül –
írja Kierkegaard -: a bűn akkor keletkezik, amikor az ember már
meglévő tudását valami elhomályosítja. A bűn tehát elsősorban
nem a tudásban, hanem az akaratban rejlik. A bűn ellentéte a hit.
Az „én” viszony, mégpedig az a
viszony, ahogyan magunkhoz viszonyulunk.
Az ember testből és lélekből
tevődik össze. Mindkettő az idő és térbeliség szférájában
létezik, és a természet szükségszerűségének vannak alávetve.
A kettejük viszonya azonban a szabadság, a végtelen szférájába
tartozik. Elemei halandók, viszonyuk azonban halhatatlan.
Az ember tehát egy negatív, halandó
(test, lélek) és egy pozitív halhatatlan részből áll, ami a
kettejük közti viszony. Az emberben kapcsolat van a földi mulandó
és az örök között. Ezt fejezi ki az, hogy a viszony önmagához
viszonyul. Ez az ember én-je vagy más néven szelleme. Az én csak
Istentől függ.
Kierkegaard szerint a kétségbeesés
az egész lényünket átfogó „halálos betegség”, és az örök
tudatunkból, azaz a szellemünkből fakad. Az ember saját
szintézisét félreérti és saját énjét tudattalanul vagy
tudatosan elhibázza: az ember nem tudja vagy nem akarja Én-jét
megvalósítani.
Amikor a kétségbeesés az ember
Isten-eszméjével együtt létezik, bűnné válik. Az ember nincs
bizalommal és hittel Isten iránt, ami a kétségbeesés határozott
folyománya.
